A macskákkal későn kerültem valamiféle viszonyba. Megszállott nagytermetű kutyarajongóként a macsek közelsége mindig valósággal irritált. Nem állhattam, ahogy semmittevően hozzám dörgölőzött, a látványát ahogy a napot egy fektében végig lustálkodta, mint akit épp egy álomteli lépés választ el a magasztos megvilágosodástól.
Ugyanúgy voltam a kislovakkal. Ha ló, akkor legyen termete, formája, látványa. Izmokkal, erővel megáldott teremtmény. Nem holmi apró termetű mesehős. Pónikkal már volt dolgom életem során, szinte minden lovardához tartozik egy ilyen gyerekkedvenc. Miniatür lovak azonban csak most kerültek bele éterem hálójába, és rögvest fenn is akadtak. Még a szemem is megfurcsálja amint szövöm ezt a gondolatot, de a kedvenceim lajstromára gyorsan fel is firkálták magukat.
Lám-lám a sorsom most macskákkal és minilovakkal áldott. Önkénteskedésem legváratlanabb örömforrásai. Gul, a ház legrangidősebb kandúrja egy ideje lakásom minden csücskéét bealusza, léptembe-nyomomba tekerőzik, lábamba dörgölőzik, ölembe dorombol. Nem kérdezem és kutatom természetét, ő a ház budhija s kész.
Hét minilóval kezdtem a reggeleim. Öt a közeli erdőbe tölti a napot, kettőt Chaos-t és Nino-t a csapat legújabb tagjait leválasztva tartjuk a többiektől. Chaos csikozó, Nino a csapat egyetlen csődöre. Tavaszba hajolva vadul rángatják a hormonok, egyetlen lendülettel minden kerítést felforgat, 90 cm-es magasugrásait nehezen lehet emberi léptékkel beérni. Van valami aprócska lényükben ami nemcsak a gyerekeknél varázsol, de a felnőtteket is megállásra ösztökél. Egyszerre éberek és jámborak, törpe méretük nagy erővel és végtelen játékossággal a legkomorabb arcokra is ráfesti a kerekképű szmájlit.
jártambakeltembe 